Fenntartható állati fehérjék nyomában
Az utóbbi években jelentősen nőtt a rovarokból készült élelmiszerekkel kapcsolatos érdeklődés Európában. Többségünk egyelőre csak mint az élővilág érdekes szereplőiként, rosszabb esetben kártevőként tekint a rovarokra, de hamarosan az öreg kontinensen is egyre tányérra kerülhetnek fehérjeforrásként.
A fenntartható élelmiszertermelés megoldásainak keresése a jelenkor egyre égetőbb feladata. Ennek egy lehetséges iránya a hagyományostól eltérő alapanyagok felhasználási lehetőségeinek kiaknázása, például a több mint 1900 ehető rovarfaj élelmiszerként és takarmányként történő alkalmazása. A rovarfogyasztás számos ázsiai és afrikai gasztronómiai kultúrának jelenleg is szerves része, s az elmúlt években ugrásszerűen nő azon tanulmányok száma, amely az ezzel járó előnyöket és kockázatokat vizsgálja.
Az ókorban és a középkorban még Európa területein is közkedvelt csemegének számítottak a rovarok, csak az 1800-as években kapta meg a rovarfogyasztás a „nem illendő” bélyeget. A keresztény, iszlám és zsidó kultúrák szokásai között szintén szerepelt a rovarevés, amelyről számos korabeli forrás tanúskodik. Például a Bibliában Mózes könyvében és Márk evangéliumában is olvashatók a különféle sáskák fogyasztásával kapcsolatos részek.
Ettől függetlenül a rovarok élelmiszerként való hasznosítása a mai nyugati társadalmak nagy részét viszolygással tölti el, pedig a kutatók egyetértenek abban, hogy megoldást nyújthat a megszokott állati fehérjék kiváltására. A társadalom fejlődésével párhuzamosan nő az állati fehérjék iránti igény, a hústermelés fokozódó mértéke azonban jelentős környezeti többletterheléssel jár. Az ehető rovarfajok, mint a lisztkukac vagy a vándorsáska viszont a megtermelt fehérjéhez mérten más állatfajokkal összehasonlítva sokkal kisebb mértékű ökológiai lábnyomot hagynak maguk után. Amellett, hogy a rovarok kevesebb ráfordítást igényelnek a tenyésztés során, sokkal hatékonyabban alakítják a takarmányt saját testtömegükké, mint más állatfajok. Ez annak tudható be, hogy nem szükséges külön energia a testhőmérsékletük megtartásához, mivel környezetük hőtartalmát veszik fel. Ráadásul takarmányként felhasználhatók olyan mezőgazdasági, élelmiszeripari vagy éppen faipari melléktermékek, amelyeket ma sok esetben hulladékként tartunk számon.
A rovarokra a kutatók értékes, fenntartható fehérjeforrásként tekintenek, hiszen nagy mennyiségben tartalmaznak fehérjéket és aminosavakat, ásványi anyagokat és vitaminokat, kisebb arányban rostokat és zsírokat. A tápértékük fajonként és fejlődési szakaszonként eltérő, illetve a takarmányozás is meghatározó. A rovarok élelmiszercélú tenyésztésének és fogyasztásának előnyei mellett azonban számos aggály felmerült: patogén mikrobákkal, toxikus anyagokkal szennyezettek lehetnek, bizonyos részeik nem emészthetők és az allergiás reakciók kialakulása sem zárható ki. Az EFSA kockázatértékelése alapján kevés adat áll rendelkezésre, így javasolják a további kutatások elvégzését.
Az Európai Unióban a 258/97/EK rendelet szerint új élelmiszernek minősülnek a rovarok és rovartartalmú élelmiszerek, forgalmazásuk előzetes kockázatbecsléshez és külön engedélyezési folyamathoz kötött. Eddig elsősorban Angliában, Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában merült fel az ilyen termékek iránti kereslet e területek kulturális sokszínűségének köszönhetően. Az EFSA mellett több tagállam hatósága is egyetért abban, hogy a potenciális előnyök ellenére a nem ellenőrzött és nem biztonságos forrásból származó rovarok egészségügyi kockázatot jelenthetnek.
Fotó: commons.wikimedia.org
