Egyéb hasznos víziállatok és más idegenhonos rákfajok
2018. július 26, csütörtök
A vizeink hasznosítása során leggyakrabban csak az ott élő halakra gondolunk. Ezzel szemben számos más állatfaj is él vizeinkben, melyek közül néhányat, különösen a régebbi időkben, hasznosítottak, fogtak, gyűjtöttek. A halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló 2013. évi CII. törvény 2. § 19. pontja ezt a csoportot „más hasznos víziállat” gyűjtőnéven foglalja össze és úgy határozza meg, hogy más hasznos víziállat: a rák, a béka, a kagyló, a pióca, a csővájó féreg, az árvaszúnyog, egyéb haltáplálék-szervezet, valamint ezek egyedfejlődési alakjai.
Ezek szerint az ebben a csoportban szereplő élőlények nagyobb részét, mint haltáplálék szervezet foglalhatjuk össze. Ide tartoznak a jelentősebbek közül a csővájó férgek (Tubifex spp.), az árvaszúnyog lárva, a zooplankton, de mostanában felmerült a kagyló (Dreissena spp.) haltáplálékként történő hasznosítása is. Kicsit elkülönül ettől a csoporttól a pióca, amely mint haltáplálék halcsaliként hasznosulhat. (Az orvosi célokra használt piócák steril környezetű tenyészetekből származnak.) Van azonban két csoport, melynek gyűjtött egyedeit emberi fogyasztásra is szánták. Ezek a békák és a tízlábú rákok.
Mára azonban az őshonos békák és rákok fogása, gyűjtése nem megengedett, mivel ezek a fajok természetvédelmi oltalom alatt állnak. A békák esetében elég egyértelmű a helyzet, jelenleg nem ismert olyan behurcolt békafaj, mely terjedőben lenne vizeinkben, így csak őshonos egyedekkel találkozhatunk. (Kivétel lehet néhány melegvizes tó ahova akvaristák törpe karmosbékát (Hymenochirus curtipes) engedtek ki.) Más a helyzet a teknősökkel (hüllők!), ahol számos olyan díszállatként behozott faj került természetes vizeinkbe, mely feltételezhetően éghajlatunkon megélni és szaporodni is képes. A teknősöket azonban nem sorolja a jogszabály a más hasznos víziállat kategóriába. Feltehetően régebben sem fogták gyakran emberi fogyasztásra, legfeljebb dísztárgy készítésre, de a honos teknősfajunk szintén védelem alatt áll.
A tízlábú rákok (Decapoda) alkotnak egy érdekesebb csoportot, melynek egyedeit korábban rendszeresen emberi fogyasztásra fogták. Az elmúlt időszakban, ami nagyjából a XIX. század közepéig ér vissza, számos drasztikus behatás érte őshonos rákjainkat. A rákpestis európai behurcolása megtizedelte a rákok állományát és néhány évtized alatt elterjed az egész kontinensen. Az elmúlt évtizedekben azonban számos új, invazív rákfaj is megjelent vizeinkben. Ezek a fajok gyorsan terjednek és a honos fajok élőhelyeit foglalják el, legtöbbször a rákpestis hordozói és ellenállnak ennek a betegségnek. Ezzel veszélyeztetik az őshonos rákjaink életfeltételeit és ezért felmerülhet az igény az invazív rákfajok gyérítésére, visszaszorítására.
Ez azonban több problémába ütközik. Az egyik probléma, hogy a rákfajok megkülönböztetése nem könnyű. Szerencsére az interneten is fellelhető néhány határozó, melyek segítségével, nagy biztonsággal elkülöníthetőek az invazív fajok a honosaktól.
Másik probléma lehet, hogy míg a honos fajok közül a folyami ráknak és a kecskeráknak is vannak nyomai a hazai gasztronómiában, a kisebb testméretű invazív fajok kevésbé tűnnek jelentősnek ebből a szempontból. Annak ellenére, hogy a megjelent fajok közül néhányat más földrészeken farmokon tenyésztenek és nagy mennyiségben fogyasztanak, jelenleg elhanyagolható hazánkban az idegenhonos rákok étkezési célú gyűjtésére irányú érdeklődés.
Mivel jelenleg úgy tűnik, nem nyújt számottevő gazdasági eredményt begyűjtésük és eltávolításuk vizeinkből, ezért a halgazdálkodásra jogosultak sem igyekeznek addig ezen fajok visszaszorítására, míg állományuk annyira túl nem szaporodik, hogy már zavaróak lesznek a horgászatok közben is.
Természetvédelmi megfontolásból azonban előfordulhat a közeljövőben, hogy a halgazdálkodási vízterületen, az őshonos rákfauna érdekében be kell avatkozni szelektív halászati (rákászati) módszerekkel.
A hétköznapi életben gyakrabban fordulhat elő, hogy horgászat közben akadunk össze rákokkal. Amikor egyértelmű, hogy a rák valamelyik őshonos fajhoz tartozik, kíméletesen vissza kell helyezzük a vízbe, hasonlóan azokhoz a halakhoz, melyet a horgászat során nem tarthatunk meg. A nem őshonos fajokat azonban nem lenne szabad visszaengedni. Ezért fontos a rákfajok alaposabb megismerése, melynek elősegítése érdekében bemutatjuk a Magyarországon fellelhető őshonos és idegen honos rákokat.
Őshonos rákfajok
|
Folyami rák (Astacus astacus) a legnagyobbra megnövő őshonos rákfajunk. Folyóvizek és tavak lakója. Első pár lábai erőteljes ollókban végződnek. Ezt a fajt gyűjtötték elsősorban étkezési céllal, különös tekintettel a nagy ollóiban található izmokra. Színe változatos, általában zöldes- vagy vörösesbarna, de ettől eltérő is lehet. Két vedlés között is változhat a színük. A potroh hátpáncélja egyszínű, nincsenek rajta foltok. Részletesebb jellegzetességeit, ami az olló, fejtor páncél és a potroh szelvényein találhatókat, határozók tartalmazzák.
|
Folyami rák (fotó: Kern Bernadett)
|
|
Kecskerák (Astacus leptodachtylus). A kecskerák egyedei, különösen a hímek hasonló hosszúra nőhetnek, mint a folyami rák. Alkatilag karcsúbb, mint az előbb leírt faj, a test színe világosabb, sárgás színű. Ollói, különösen a hímeké hosszú, egyenes, a belső oldalon fogazást nem tartalmaz. Ez a faj is megél folyókban, de inkább állóvizekben fordul elő.
|
Kecskerák (fotó: Preiszner Bálint)
|
|
Kecskerák (fotó: Preiszner Bálint)
|
Kecskerák fiatal példánya (fotó: Tóth Balázs)
|
|
Kövi rák (Austropotamobius torrentium) a legkisebb testméretű őshonos rákfaj Magyarországon. Élőhelye hegyi köves patakokban található, ezért nálunk leginkább a Pilis, Börzsöny, Kőszegi-hegység ilyen vizeiben fordul elő. Testfelépítése zömökebb, mint az előző két fajé, ollói lekerekítettebbek. Biztos meghatározásához a fejtoron levő jegyek ismerete is szükséges lehet.
|
Kövi rák (fotó: Tóth Balázs) |
Idegenhonos rákfajok
|
Cifra rák (Orconectes limosus) talán az egyik leginkább elterjedt invazív rákfaj hazánkban. Eredeti élőhelye Észak Amerika, ahol szintén gyakori. Megtalálható nagy folyóinkban, a Dunában és a Tiszában is, de az utóbbi időben előkerült a Balatonból is. Testmérete kisebb, mint a folyami ráké. Talán két szembetűnő jellegzetessége van, amiről fel lehet ismerni. A potroh hátlemezein látható gesztenyebarna foltok, valamint az első pár lábon az olló lábhoz ízesülésének belső oldalán található jól látható tüskék. Szemrevételezésnél több határozó bélyeget is figyelembe kell venni, mert az állat színére hatással van az élőhely, az állat kora vagy éppen a vedlési állapota.
|
 Cifrarákok (fotó: Tóth Balázs)
|
|
Amerikai jelzőrák (Pacifastacus leniusculus) másik neve: amerikai folyami rák. Folyókban, tavakban él növényekkel benőtt iszapos öblöket szeret, szennyezett vizeket is jól tűri, ezeken kívül kisebb vízfolyásokban is előfordul. Formája, alkata hasonló a folyami rákéhoz, de a hímek ollója aránytalanul nagy testükhöz képest. Testszínük sötét barna. Jellegzetes megkülönböztető jegyük a mozgó ollószár ízesülésének világos (fehéres, kékes) színe. Szintén a fajra jellemző az olló alakja, aminek külső oldala csak domború lehet és az ollók belső oldalának csak a töve közelében találhatók fogak.
|
 Amerikai jelzőrák (fotó: Illés Péter Balázs)
|
Kínai gyapjasollós rák (Eriocheir sinensis) alakjával nagyban eltér a korábban leírt fajoktól mivel testhossza és szélessége nagyon hasonló. Mérete emberi tenyér nagyságú lehet, ami azt jelenti, hogy a fejtor átmérője 3-10 cm. Európába a múlt század elején kerül, feltehetően hajók ballaszvízében utazó lárvái révén. Ennek a fajnak szaporodása kötődik a tengerhez, de a kifejlett állatok felvándorolnak a folyókon, sőt időnként eltávolodnak a vízi környezettől is. Magyarországon a Duna mohácsi szakaszán került elő több példánya.
Még néhány, a folyami rákokhoz hasonló, rákfajt kell megemlítenünk, melyek egyedeit az utóbbi időben hazánkban megtalálták. Ezek a vörös mocsárrák (Procambarus clarkii), a márványrák (Procambarus fallax), az ausztrál vörösollós rák (Cherax quadricarinatus) valamint a mexikói törpe folyami rák. Ezek bekerülése hazánkba nagy valószínűséggel akvaristák és díszállat kereskedések révén történt. Előkerülésük kezdetben melegebb, termálvizekből fordult elő. A vörös mocsárrák a Városligeti tóból, a márványrák pedig a Hévízi tó kifolyó vizéből a Hévíz-Páhoki csatornából került elő.
Ausztrál vörösollós rák (fotó: Weiperth András) |
Mexikói törpe folyami rák (fotó: Weiperth András) |
|
A vörös mocsárrák testhossza 10-12 cm-t ér el. Nagyon jellegzetesek az ollójukon látható vörös színű szemölcsök. Ennek a fajnak emberi táplálékként is van jelentősége különösen az Egyesült Államok déli államaiban, de mára már máshol, például Kínában is farmokon tenyésztik és évente több ezer tonnát értékesítenek belőle.
|
 Vörös mocsárrák (fotó: Weiperth András)
|
|
A márványrák nem rég került ismét a hírekbe, mivel ez a faj visszavezethető egy Németországi kisállat kereskedés egy példányára, amely szűznemzéssel szaporodott. Ez azt jelenti, hogy ennek a fajnak csak nőstény egyedei ismeretesek. Maga az állat kisebb méretű és a nevéből ismert márványos színezet a jellemzője, mely az egész testfelületére kiterjed.
|
 Márványrák (fotó: Weiperth András)
|
Ezekből a leírásokból kiderül, hogy hazánkban már most több idegenhonos tízlábú rákfaj található, mint őshonos. Mivel a jövevény fajok veszélyeztetik az őshonos állományokat, szükség lehet vizeink természeti állapotának fenntartása érdekében ezeknek a fajoknak a gyérítésére. Ezt a feladatot elsősorban szelektíven fogó rákcsapdák rendszeres alkalmazásával lehetne megoldani, amit csak tapasztalt, fajismerettel rendelkező szakemberek tudnának megbízhatóan végrehajtani.Mivel ezeknek a fajoknak az első megjelenései termálvízhez kapcsolódtak, lehetett reménykedni, hogy csak ilyen, „hőszennyezett” élőhelyeken terjednek el. Azonban az elmúlt évek vizsgálatai kimutatták, hogy ezek a fajok alkalmazkodtak az itteni körülményekhez. Kutatók idén január február során a Duna budapesti szakaszán is számos helyen megtalálták a márványrák, az ausztrál vörösollós rák és a mexikói törpe folyami rák egyedeit. A márványrák a Duna egyes szakaszain gyakori fajnak számít. A vörös mocsárrákról leírták, hogy Svédországban is előfordul és képes áttelelni (Weiperth András, személyes közlés). Ezek szerint éghajlatunk elterjedésüket nem akadályozza.
Köszönjük az MTA Ökológiai Intézet munkatársainak (Weiperth András, Tóth Balázs, Kern Bernadett, Preiszner Bálint, Illés Péter Balázs) szakmai segítségét és a rendelkezésünkre bocsájtott fényképeket.
