Fajleírás-boom a mikroszkóp alól

Az egyetlen ízeltlábú csoport, amelynek csak két pár lába van. Nem csoda, hogy viszonylag kevesen ismerik: a gubacsatkák három családja alig egyötöd milliméteres méretű fajaival az atkák közt is a legapróbbak közé tartozik. Világszerte mindössze néhány kutató specializálódott rájuk, egyikőjük a NÉBIH Növény-, Talaj- és Agrárkörnyezet-védelmi Igazgatóságán szabadidejében kutató, jelenleg negyvennégy tudományra új faj leírásánál tartó Ripka Géza. Bár a gubacsatkák ritkán okoznak jelentős mezőgazdasági károkat, akad azonban olyan pókszabású rokonuk, amely ökológiai katasztrófát idézhet elő egy vírus terjesztésével.

Szabad szemmel észrevehetetlenek, „termékük”, a csak egyes fajokra jellemző, élőhelyükül szolgáló gubacs ellenben könnyen felismerhető a növényeken. (Az atkacsoport közös jellemzője a két pár ízelt láb, nem pedig a hasonló élőhely, melyre a nevéből következtethetnénk.) A gubacsatkák növények szívogatásával veszik fel a tápanyagot, szemben az alosztály élősködő életmódú és ragadozó, azaz más ízeltlábúkat fogyasztó tagjaival. Vannak azonban közömbös fajok is, amelyek pollennel vagy más élőlények szerves hulladékával táplálkoznak: például a levéltetű által kiválasztott mészharmattal, vagy a hálószobában talált emberi hámsejtekkel.

Dr. Ripka Géza

Ripka Géza olyan taxonómiai területet tár fel, amely viszonylag kevéssé kutatott és az állatok mérete okán nagy lökést adott számára a mikroszkópia fejlődése. Megbecsülni is nehéz, hány atkafaj vár még leírásra, hiszen az akarológusok – az atkák kutatását végzők – is csak találgatnak, hogy eddig nem vagy csak kevéssé vizsgált területeken, így a sivatagokban vagy a magashegységekben milyen képviselőik élnek. Durva becslések egyetértenek abban, hogy az összes faj legalább fele még leírásra vár, ez az arány más vélemények szerint akár a 90 százalékot is elérheti. Ripka Géza 44 tudományra új faj leírásában közreműködött, ezek többsége magyarországi gyűjtésű. Emellett 113 faj első hazai előfordulásáról számolt be, miközben elsődleges szakterülete mellett 40 levéltetű-, 10 levélbolha- és egy gubacsszúnyog-faj első magyarországi megtalálása és közlése is a nevéhez fűződik.

Hársgubacsatka jelenléte európai hárs levelén

A leírás elsődleges problémáját nem is az új fajok megtalálása jelenti – azok a terület felderítetlensége miatt szép számmal kerülnek elő más rovarok begyűjtésekor keletkezett mintákból is –, hanem a legtöbb atkára jellemző néhány tizedmilliméteres méret. A tejsavban tisztított, jód tartalmú közegben preparált példányok ábrázolása művészi vénát kíván: az állatok méretarányos, a morfológiai jellemzőiket kidomborító lerajzolása valamint az alaktani bélyegek pontos megismerése és leírása a kutatás leginkább időigényes része.

Az új fajok leírása mellett a kutatói munka eredménye az egyes hazai növénytársulások faunisztikai felmérése is, ami hozzájárul az élőhelyek biológiai sokféleségének feltárásához. Az „atkapuzzle” bővülésével egyidejűleg eredményesebb lesz a kártevők elleni védekezés. Arra nézve azonban nincs tökéletes megoldás, hogy hogyan állítsuk meg a növénykárosító idegen atkafajok bekerülését, amelyek listája Ripka Géza számításai szerint már több mint negyven fajt számlál. Ezek az ízeltlábúak valószínűleg külföldről érkező növényeken, így például legutóbb gránátalmán és ördögcérnán kerültek az országba és mivel lehetetlen minden egyes levelet mikroszkóp segítségével megvizsgálni, szinte lehetetlen megelőzni a megjelenésüket. Az országon belüli terjedésük természetes úton és szaporítóanyaggal folyik tovább. Ragadozóik, így más atkák és rovarok lokálisan felszaporodhatnak, annak viszont kicsi a valószínűsége, hogy önmagában a természetes ellenségeik felszámolnák a fertőzést.

Ördögcérna-gubacsatka. Az ízeltlábú alig nagyobb 100 mikrométernél, azaz egytized milliméternél

Ezek az apró pókszabású állatok azonban okoznak olyan kártételt is, amely mezőgazdasági katasztrófával fenyeget: ez a méhek deformáltszárny-vírusa (varroatózis; DWV), amelyet egy inváziós faj, az ázsiai méhatka terjeszt. A vírus torzulásokat okoz a rovarok potrohán, szárnyaik használhatatlanná válnak, lábaik megbénulnak. A globális kereskedelemmel és a méhkolóniák nemzetközi adásvételével a varroatózis terjedése felgyorsult – előbb Európában jelent meg, majd immáron Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon is kihívás elé állítja a méztermelőket –, közvetlen terjedéséért azonban az ázsiai méhatka felelős, amely a virágokon érintkezik a háziméhek dolgozóival. Az élősködő a potroh hasi oldalának lemezei közé fúrja be magát, táplálékát a gazdaállat vérnyirka és szövetnedvei jelentik. A DWV világszinten a méheket fenyegető legjelentősebb vírusnak számít, és mivel az atka rezisztenssé vált a legtöbb kemikáliára, a már fertőzött kolóniák kezelése gyakran megoldhatatlan feladat. A méhészeti védekezés így elsősorban a megelőzésre, a jól táplált és így ellenállóbb populációk kinevelésére összpontosít.

Az ázsiai méhatka parazitája egy dolgozó lárváján

Bár a Ripka Géza által kutatott gubacs- és levélatkák az utóbbi években nem okoztak különösebb kártételt a hazai mezőgazdaságban, a száraz és meleg nyarakon előfordul, hogy az ország egyes területein felszaporodnak ezek a kártevők. A közönséges takácsatka a kukorica- és szójatermesztők, a szőlő–gubacsatka és a szőlő–levélatka pedig a szőlészek számára okoz fejfájást, de az alma-, szilva- és paradicsomültetvényekben is megjelenhetnek az atkák okozta kezdetben sárgás-zöldes, majd barnuló vagy ezüstösödő foltok. Kártételük megelőzhető az integrált növényvédelmi technológiák alkalmazásával, valamint ragadozó atkák betelepítésével.